MIT
HOL

Erőd az ókorban

Terület: VÁCI TÉRSÉG

Az Erőd és környékének története

A Dunántúl északkeleti részében élő, Augustus császársága alatt függő viszonyba került őslakos törzsek területét a Római Birodalom hadserege a késő Tiberius-Claudius korban szállta meg. A Dunakanyar körzetében az első folyó mellé épült állandó katonai táborok csak valamivel az 1. század közepe előtt épültek fel Solvában (Esztergom) és Aquincum közelében (Budapest-Víziváros).

Az 1. század második felében, majd a 2. század elején a két tábor között egyre sűrűbb lett a Duna mentén állomásozó helyőrségek láncolata, fele Dunabogdány majd Szentendre segédcsapattábora Dunakanyar stratégiai jelentősége azonban a 4. században értékelődött fel igazán.

A Dunántúl északkeleti részében élő, Augustus császársága alatt függő viszonyba került őslakos törzsek területét a Római Birodalom hadserege a késő Tiberius-Claudius korban szállta meg. A Dunakanyar körzetében az első folyó mellé épült állandó katonai táborok csak valamivel az 1. század közepe előtt épültek fel Solvában (Esztergom) és Aquincum közelében (Budapest-Víziváros).

Az 1. század második felében, majd a 2. század elején a két tábor között egyre sűrűbb lett a Duna mentén állomásozó helyőrségek láncolata, fele Dunabogdány majd Szentendre segédcsapattábora Dunakanyar stratégiai jelentősége azonban a 4. században értékelődött fel igazán.

Konstantin (306-337) és legkésőbb fia, II. Constantius, 337-361) császár uralkodása alatt elkészült a néphagyományban Csörsz-, vagy Ördög-ároknak nevezett, az Alföldön lakó szarmaták szállásterületét észak és kelet felől határoló sáncrendszer. A sáncokat jól látható határvonalnak szánták, amelynek ereje nem az árkának mélysé­gében vagy a földtöltésének magasságában rejlett, hanem abban, hogy sérthetetlenségét a Római Birodalom garantálta. Aki azt ellenséges szándékkal átlépte, számíthatott arra, hogy nemcsak a szarmatákkal, hanem Rómával is konfliktusba kerül. 332-ben megtapasztalhatták ezt a gótok, akik fölött Nagy Konstantin császár a szarmaták földjén aratott diadalt.

A sánc legkorábbi vonala Dunakeszinél, a település­től délre érte el a Dunát, itt húzódott ekkor a két szomszédos barbár törzs, a germán kvádok királyságának és a velük mindenben összetartó szarmaták ak­tuális határa. A sánc kiépítése a Dunakanyar határvédelmének megerősítését is maga után vonta. A régi erődöket a falsíkokból messze előreugró U alakú oldal-és legyező alakú saroktornyokkal korszerűsítették, a magaslatok tetején vagy a védelem más fontos pontjain pedig új erődök épültek. Legjelentősebbeket ezek közül Visegrádon tárták fel, a Sibrik dombon és a Gizella major területén.

A Dunakanyar és kör­nyéke a pannóniai születésű katonatisztből lett császár, az utókor által egyszerűen csak „erődépítőnek" nevezett I. Valen­tinianus (364-375) idején került ismét és ezúttal utoljára a birodalmi külpolitika homlok­terébe. A császár, aki külde­tésének tekintette a Római Birodalom határainak erődítését, nagyszabású tervet dolgozott ki a Dunakanyar és ez által a pro­vincia hatékonyabb védelme érdekében. Ennek előké­születeként az építő különít­mények a Dunakanyar jobb part­ján, Esztergom és Szentendre kö­zött egymással versengve sorban húzták fel az új erődítményeket, amelyeket aztán terjedelmes épí­tési feliratokkal láttak el.

A valentinianusi stratégiai terv első lépéseként kerülhetett sor a Duna partján, a gödi erődtől mindössze néhány kilométerre található folyami átkelő mindkét oldalának megerődítésére. Az átkelő jobb parti erődje, a Szentendrei-szigeten fekvő Sziget­monostor, Horányi révnél, míg ellenerődje a mai Dunakeszi bel­területén, a Duna sor 28-31. számú telkeken épült fel, ponto­san  egymással   szemben.

Hogy milyen jól választották ki a két erőd pozícióját, jól mutatja az a tény, hogy ugyanott ma is révátkelő működik. Az építkezés célja a közeli gödi objektum munkálataihoz, majd fenntartásához szükséges gyakori és gyors átkelések, kikötések biztosítása és a határforgalom felügyelete lehetett. A bal partra épült erődökkel Róma a katonai jelenlétét is demonstrálta „meg­csonkítva a barbárok határ­vidékét". A dunakeszi kiserőd gödi építkezéssel való összefüggésére és egyidejűségére azokból a katonai bélyeges téglákból következtethetünk, amelyek mind­két lelőhelyen nagy számban kerültek elő. A téglabélyegek ugyanazokat a tiszteket, például Dalmatiust, Maxentiust, Ursicinust nevezik meg, akik a téglák gyártásáért voltak felelősek. A bélyegeken talál­kozunk Frigeridus parancsnok nevével is, amely kétségtelenné teszi az erődök és a történeti forrásokból ismert vég­zetes esemény kapcsolatát. A kiemelt jelentőségű építkezé­sekhez több provincia csapatait és erőforrásait is igénybe vették.

A munkálatok eredményeképpen a Dunakanyar a Római Birodalom legjobban erődített határszaka­szainak egyike lett. A császár tervei azonban nem álltak meg a Birodalom határain, hanem messze tekintve a Szentendrei-szi­getet és a barbárok földjeit is be akarta vonni a provincia védelmi rendszerébe. I. Valentinianus stratégiai célja az alföldi sánc belső vonalának előretolása és a Duna túlpartján, a két sánc közé eső területen egy közvetlen római katonai ellenőrzés alatt álló zóna kialakítása volt. Ezt a katonai területet koholt jogcímre hivat­kozva a kvád királyság szar­matákkal szomszédos vidékéből kívánták kihasítani. A terület kisajátításával a császár nemcsak a sánc új vonalát akarta köz­vetlen római katonai megszállás alá vonni, hanem legfontosabb célja a megbízhatatlan szövet­ségesei, a kvádok és a szarmaták elválasztása, kapcsolataik római ellenőrzés alá helyezése volt. A 373-ban meginduló vállalkozás lebonyolítását a provincia akkori katonai parancsnoka, egy germán származású tehetséges római tiszt (dux Valeriae), Frigeridus kapta feladatául.

Ammianus Marcellinus, a késő római korban élő katonatisztből lett történetíró részletesen leírta I. Valentinianus terveinek - a Bi­rodalom történetét is befolyásoló-tragikus következményeit. A császár 373-ban egy erőd építé­sét rendelte el, a Dunakanyar előterében, a tervezett kato­nai zóna területén, a kvádok föld­jein.  A kvádok erősen  tiltakoztak a szövetségi szerződést semmibe vevő erődépítkezés és a királyságukat megcsonkító, egy­oldalú földkisajátítások ellen. A tiltakozás miatt a körültekintő és óvatos Frigeridus - nem akarván továbbélezni a helyzetet - a megkezdett építkezést átmene­tileg leállíttatta. A császár erőd­építkezések irányába tanúsított érzékenységét kihasználva azonban a császár földije a befolyásos Maximinus elérte, hogy a szerinte túlzottan óvatos Frigeridust leváltsák posztjáról és helyette az ő saját fiát, Marcellianust bízzák meg az építkezés befejezésével. Marcellianus meg­érkezése után rögtön parancsot adott a leállított munkák foly­tatására. Az ifjú és gőgös dux Valeriae ezzel egy időben meg­hívta a kvádok királyát, Gabiniust egy tárgyalással egybekötött lakomára.

Azt remélte, hogy érveléssel, vagy ha másképpen nem megy, akkor fenyegetéssel rászorítja a királyt a tervezett erőd eltűrésére. Az egymással szöges ellentétben lévő állás­pontok közeledésére azonban nem sok remény volt, hiszen a Rómával szövetséges Gabinius nem egyezhetett bele királysága önkényes megcsonkításába, Marcellianusnak pedig karrierje ér­dekében mindenféleképpen meg kellett valósítania küldetése célját. A konfliktus ezáltal elke­rülhetetlen és tárgyalásokkal át­hidalhatatlan volt. Marcellianus ráadásul a békés megoldásra már nem látván esélyt a sikertelen tárgyalás után távozó kvád királyt - a vendégbarátság szent­ségét megsértve - orvul meg­ölette. Ez a királyuk meggyil­kolásán feldühödött kvádok és szarmaták együttes támadását váltotta ki 374. nyarán, amely a kvádok szemében szálkát jelentő erődépítkezés felszámolásával kezdődhetett. A kvádok és szö­vetségeseik ezután lerohanták Pannónia szinte teljes területét és akadálytalanul pusztították a vidéket. Támadásuk azonban nem maradhatott büntetlen, mivel a betörést a haragos császár a következő évben egy általa személyesen vezetett különösen kegyetlen büntetőhadjárattal to­rolta meg, amelynek egyik helyszíne éppen az erődépítésre kiszemelt vidék volt.

A legyőzött és békéért könyörgő kvád követek azonban továbbra sem akarták elismerni az erődépítés jogosságát. Az erődhöz erősen ragaszkodó csá­szár erre szidalmazni kezdte őket és annyira megdühödött, hogy elérte a hirtelen haragú emberek végzete, gutaütést kapott és hamarosan meghalt.

Míg a tragikus események végül meg­akadályozták a gödi erőd felépítését, a horányi és a dunakeszi kiserődök kisebb méretüknél és korábban megkezdett munká­latainál fogva elkészültek és helyőrséget kaptak. Az erődben szolgálatot teljesítő katonák minimális létszámát nagyjából egy hadihajó legénységében, 25-30 katonában határozhatjuk meg, de a falak között egy időben 50 főnél aligha tartózkodhattak többen.

Az ásatás során talált leletek az erődben élők mindennapi életéről tanúskodnak. A területről előkerült több mint 80 érem mellett edénytöredékek, használ­hatatlanná vált viseleti tárgyak, vasszegek és militaria leletek tömegét találták meg a feltárást végző régészek. Érdekes a női és gyermek viseleti tárgyak, éksze­rek magas száma, amely azt bizonyítja, hogy a katonákkal családtagjaik is beköltöztek az erődbe.

Béke ide­jén az átkelőknél épült erődít­mények a határkereskedelem fon­tos helyszínei lehettek, ahol élénk áruforgalom zajlott. A leletek azt mutatják, hogy a kikötőerődök fennállása alatt a helyőrség katonái ipari és ke­reskedelmi tevékenységet foly­tattak, és családjukkal együtt élve vigyázták a Birodalom határának biztonságát.

A dunakeszi és más kikötőerődök leletei alapján rekonstruálhatóvá vált a Dunakanyar bal parti erődít­ményeinek későbbi sorsa is. Úgy tűnik, hogy e kiserődök végzetét nem véres ostrom és tűzvésszel kísért barbár pusztítás okozta, hanem a Római Birodalom ha­nyatlása, határvédelmének foko­zatos gyöngülése. A 4. század végén az általános újonchiány következtében nem jutott már elég katona a jobb parti határ­erődök védelmére sem, ezért a megmaradt erők koncentrálása céljából kivonhatták a már feles­legesnek ítélt és állandó veszély­nek kitett előretolt erődítmények -minden bizonnyal amúgy is erősen megcsappant - helyőr­ségét. Az erődöket elhagyó kato­nák nem kaptak parancsot a létesítmények felgyújtására, el­pusztítására, csak a teljes kiürí­tésre. Valószínűleg még remény­kedtek abban, hogy távollétük pusztán átmeneti állapot lesz, és egyszer még visszatérhetnek. Ez a leletek alapján talán meg is történhetett.

 Az erődök békés felhagyásáról árulkodnak a belső helyiségek tisztasága és leletszegénysége. A dunakeszi kikötőerőd délkeleti saroktornyának belsejét is teljesen „kisöpörték", minden használ­ható tárgyat és berendezést elvittek. Harcok okozta felfor­dulásnak, pánikszerű menekülés­nek a régészek semmi nyomát nem találták.

A Dunakanyar késő római kikötőerődjei felépítésük után egy, legfeljebb két évtizedig lehet­tek használatban, majd tervsze­rűen felhagyták őket. Mindaz a hatalmas erőfeszítés, amellyel I. Valentinianus a Duna bal part­ján előretolt erődítmények sorát létesítette, hosszú távon végül is hiábavalónak bizonyult. A nagy­szabású  valentinianusi határvédelmi stratégia meghiú­sulásával az új erődök nem tölthették be teljesen azt az összekötő szerepet, amelyre ere­detileg felépültek. Koncepció híján az elkészült kikötőerődök ugyan ideig-óráig még szerepet kaptak a provincia határvédelmében, azon­ban a barbaricumi katonai vállal­kozások végleges elmaradásával, a szövetségi rendszerek felbom­lásával feleslegessé, a barbár földre magányosan előretolt helyzetük miatt pedig kiszolgál­tatottá váltak. A rendelkezésre álló erők sem voltak már elegendők megtartásukra. Fela­dásuk ezért törvényszerűen követ­kezett be, amelyben kezdeti tünetét láthatjuk az egyre inkább defenzívába szoruló római határ­védelem hanyatlásának majd teljes felbomlásának.

A dunakeszi erőd kiürítése után lassú pusztulásnak indult, vastag falainak romjai azonban még sokáig állhattak. A népvándorlás korban a Kárpát-medencét lakó népek az erőd düledező falai közé már nem húzódtak be. A falak végső pusztulását egyrészt az időjárás és a Duna eróziója okoz­ta, alámosva majd elsodorva a folyóhoz közelebb eső falsza­kaszokat, (így kerültek az ártérbe a ma is látható leszakadt falda­rabok.) Másrészt a helyben és a környéken élők végezték el, akik számára az erőd falai csak könnyen elérhető építőanyag forrást jelentettek. A falak szisztematikus bontása valószínűleg a középkor­ban kezdődhetett és az újkorban öltött nagyobb méreteket.